Dr. Elaine N. Aron: Szuperérzékenyen párban

Ez a könyv segítséget nyújt:

Kapcsolataid megértéséhez és átalakításához. Boldogabb, teljesebb párkapcsolat építéséhez. Intim együttléteitek harmonikusabbá, örömtelibbé tételéhez. Érzékenységed kapcsolatokban való megéléséhez. Érzékeny partnered megértéséhez, és ezáltal egy boldogabb kapcsolat kialakításához.

Dr. Elaine N. Aron: Szuperérzékenyen párban című könyvéből részlet:

“Arra, hogy vizsgálni kezdjem a szuperérzékenység öröklött tulajdonságának szerelemre gyakorolt hatását, nem pusztán tudományos érdeklődés indított. Ezt én valóban megéltem, és sok mindenre megtanított, akár akartam tanulni, akár nem. Így, noha saját esetem csupán egyik lehetséges módját illusztrálja annak, ahogyan a szuperérzékenység befolyásolhat egy kapcsolatot, mégis élővé teszi ezt az elhanyagolt, ámde rendkívül nagy hatású szempontot.
Szociálpszichológus férjem, Art amolyan pörgős típus. Ha egyedül megy sétálni, zenét hallgat, ugyanakkor jobban szeret velem együtt sétálni. Én viszont szívesebben megyek egyedül; ráadásul képes vagyok öt órán keresztül autót vezetni egymagam úgy, hogy egy percre sem kapcsolom be a rádiót. Csak gondolkozom.
Art remekül helytáll, ha nyomás alatt van. Nincs senki, akit krízishelyzetben szívesebben tudnék magam mellett; ő egyszerűen odajön, és mindent megold. Viszont képes százszor belépni ugyanabba a szobába anélkül, hogy észrevenné, hogy egy lámpa felkapcsolása vagy egy szőnyeg megigazítása mennyit lendítene a látványon. A finom megoldások, ötletek egy helyzet javítására számomra magától értetődően jönnek.
Amikor elutazunk egy konferenciára, ő egyfolytában társasági életet él, a reggelitől kezdve egészen hajnali két óráig, csoporttól csoportra járva. Én részt veszek az előadásokon, elkísérem Artot talán a vacsorára vagy egy-egy fogadásra is, de nagyrészt inkább visszavonulok a szobámba, sétálok egyet a szabadban, vagy hosszasan társalgok valamely másik magányossal.
Art számára minden cselekvés spirituális, a hétköznapi dolgok is jelentőségteljesek. Én, ha tehetném, folyton magamba zárkóznék, és úgy érzem, kettészakít a külső kötelezettségek sora és a kínzóan csábító, gazdag, spirituális világ, amelyre csak akkor lelek, ha befelé fordulok.
Gyakran ugratom Artot annak felemlegetésével, hogy egyszer megkérdezte, hol vettem azt a gyönyörű „új” képet a konyhában – amelyik akkor már vagy másfél éve lógott a falon. Ő viszont nem heccel engem semmivel – túl rosszul viselném. Mindketten képesek vagyunk tizenhat órát dolgozni egyvégtében, ha kell. Én utálom, számára ez rendben van. Én, amikor este lefekszem, teljesen éber vagyok, túl sok minden kavarog a fejemben ahhoz, hogy el tudjak aludni. Ő meg befekszik mellém, és fél perc múlva úgy durmol, akár egy grizzly a tél közepén.
Art nem álmodik olyan gyakran, mint én. De ha mégis, az ő álmai vidámak, és legtöbbször különféle dolgok megszervezéséről szólnak. Az enyémek erőteljesek, olykor felkavaróak. Ezért aztán hosszú éveken keresztül úgy gondoltunk magunkra, hogy én vagyok az, aki szokatlanul mély érzelmi életet él, ő pedig „nem egykönnyen kibillenthető”. Persze én ezen is sokkal többet és mélyebben morfondíroztam. Véleményem folyamatosan ingadozott: olykor magamat betegnek, őt pedig a lelki egészség csodájának láttam, máskor pedig meg voltam róla győződve, hogy én valójában zseni vagyok, akit gúzsba köt egy frusztrálóan sekélyes és csöppet sem tudatos férj. A két nézőpont közül persze gyakrabban részesítettem előnyben azt, amely szerint velem van a probléma. Annyira akartam szeretni a férjemet. Ennek ellenére időnként mélyebb társ után epekedtem, aki akár Istenhez is elvezethet. Mindeközben talán Art is jobban érezte volna magát egy spontánabb, társaságkedvelőbb partner mellett, aki többet beszél, és jobban élvezi az élet örömeit. Ő azonban nem különösebben zavartatta magát kettőnk különbözősége miatt. Én igen. Magammal is elégedetlen voltam. Őszintén hittem, hogy valami nincs rendjén velem, noha – becsületére váljon –Art sosem gondolta így. Ő mindig is szerette az intenzitásomat, a kreativitásomat, az intuitivitásomat, a mély gondolkodás és beszélgetés iránti igényemet …”
Elaine N. ARON