Elaine N. Aron: Versengőek a szuperérzékenyek? Igen is meg nem is

Egy korábbi szuperérzékeny találkozón szóba került a munkahelyi versengés. Megkérdeztem a jelenlévőket, hogy hányan tartják magukat a kollégáiknál kevésbé versengőnek. Mindenki felemelte a kezét. Te is felemelnéd? És hogyan érzed magad, amikor olyanokkal azonosítanak, akik kerülik a versenyeket? Igazából minden azon múlik, hogy mi is az, amiért versenybe lehet szállni, ugye? Az is lehet, hogy a következők miatt nem szállunk be a versenybe:

  • Mi szuperérzékenyek annyiszor szenvedtünk már vereséget ebben a nem-érzékeny világban, hogy most már meg sem próbáljuk. Ez biztos igaz néhányunkra, de biztos nem igaz egy szobányi szuperérzékeny mindegyikére.
  • A versengést kísérő izgalom több lehet, mint a számunkra optimális mennyiségű inger, pláne, ha ez egy olyan helyzet, amiben nem vagyunk a legjobbak. Például vannak szuperérzékenyek, akiknek öröm a tenisz. Legalábbis addig, amíg a pontok számlálása túl sok feszültséget nem generál. Mások pont ezt a feszültséget kedvelik az elejétől a végéig, ezért olyan népszerűek a sportok. Minden azon múlik, mi tart téged az optimális izgalmi szinteden.
  • Lehet, hogy a versengés kapcsolati következményeit nem kedveljük. Már az elején látjuk, hogy meg fog jelenni az agresszió, egymást a felek ellenségeknek fogják tekinteni. A végén valaki rosszul fogja érezni magát, hogy vesztett, és lesz olyan, aki felsőbbrendűnek fogja magát képzelni, mert nyert. Még akkor is fogjuk látni ezeket a helyzeteket, ha nyerünk, és kevésbé fogjuk élvezni a győzelmet. Gyakran arra gondolunk, hogy inkább csináljunk olyat, ami örömmel tölt majd el mindenkit. A versengés helyett nem működhetnénk inkább együtt csapatként?
  • Vereség fájdalma nagyobb egy SZÉ-nek. Ez a mi genetikus adottságunk, hogy mélyen átéljük a kudarcot. Ettől tudunk legközelebb jobban teljesíteni. Egyben azt is jelenti, hogy elgondolkodunk a hibáinkon, hiányosságainkon, és ez néha túl sok ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. Ilyenkor aztán jöhet az alulértékeltség meg akár a szégyen érzése.
  • Szeretünk versenyezni, de természetesen csak akkor, ha a helyzet igazságos és csak mérsékelten fontos. Alapvetően nem szeretjük a kockázatos helyzeteket, beleértve a vesztés kockázatát. Csak olyankor versenyzünk, ha tudjuk, hogy az eredménnyel elégedettek leszünk, vagy ha számunkra érdektelen, hogyan sikerül. „Kit érdekel, hogy milyen eredményt értem el mini-golfban?”
  • Lehet, hogy azért tűnünk kevésbé versengőknek, mert kevesebb helyzetet gondolunk versenyhelyzetnek. Ha nem számít, hogy nyerünk vagy eleve tudjuk, hogy nyerni fogunk, akkor ezek versenyek? Lehet, hogy számunkra a verseny már eleve kockázatot vagy veszélyt jelent. Az emberek többsége mindenből versenyt csinál. Szeretik a verseny feszültségét, vagy a nyerés öröme sokkal nagyobb, mint a vesztés fájdalma. Versenyt csinálnak abból, ami számunkra soha nem lesz verseny, mint az autóvezetés, vicc mondás, vagy értékes ötletek megosztása egy megbeszélésen.
  • Amikor magunkat kevésbe versengőnek mondjuk, akkor olyan versenyekre gondolunk, ahol nincsenek egyenlő esélyek, ahol szándékosan ártanak másoknak. A versengő közeg gyakran olyan embereket jelent, akik minden áron és módon megpróbálnak előbbre jutni, információkat ferdítenek, a barátság számukra csak annyit jelent, hogy milyen előnyhöz jutnak általa, hazudnak és így tovább. A dicséretet nem a legjobban teljesítő, hanem magát a leghangosabban hirdető kapja. Ha a versengés erről szól, akkor ebben nem kívánunk részt venni.
  • Ha magadat kevésbé versengőnek tartod, akkor a fentiek közül melyek igazak rád?

    Vannak a versengők és vannak a versengők

    A helyzet az, hogy a SZÉ-ek gyakran mondják, hogy nem versengők, értve ezen azt, hogy nem választják és nem szeretik ezeket a helyzeteket, de mégis nagyon versengők tudnak lenni más módon, sőt érdemes rájuk nagyon odafigyelni, ha egyszer versenybe szálltak. Az intuícióink, stratégiánk, lelkiismeretességünk a felkészüléskor és a részletekre való odafigyelésünk kifejezetten versengővé tehet. A kockázat kerülésünk miatt addig készülünk, amíg a győzelem biztos nem lesz.

    A SZÉ-k legtöbbször a szervezeten belüli közelharcokban nagyon szenvednek. Egyenlő esélyekkel szeretnénk versenyezni, és feltételezzük, hogy a többiek is. Azt szeretnénk, hogy a jobb munkát értékeljék, és annak elvégzőjét léptessék elő azok helyett, akik megnehezítik vagy szabotálják a munkát, esetleg ócsárolják vagy rosszindulatú pletykákkal bepiszkítják a másikat. Kívánatos lenne számunkra, hogy az, aki a döntéseket hozza, a tényekkel találkozzon, és ne a közelében lévők vagy a hízelgők befolyásolják. Ha nem ez a helyzet, akkor a SZÉ-nek gyorsan elege lesz. Ilyenkor lesznek a SZÉ-ek vállalkozók, vagy olyan munkát vállalnak, ahol a promóció nem versenyen alapul, és a munka minőségének megítélése világos szempontok szerint, objektíven történik.

    Előfordul, hogy anyagi okok vagy érdeklődésünk miatt egy versengő közegben dolgozunk, és azon a szemétdombon kell teljesítenünk. A trükk a saját érzékenységünk ügyes használata. Milyen előnyös képességeid vannak, és azokat hogyan tudod ügyesen használni?

  • A szuperérzékenyek hosszútávon a legmegbecsültebb tagjai a szervezetnek. Valószínűleg lelkiismeretes, lojális, meggondolt, alapos, szakértő, intuitív, kreatív vagy és jól megérzed a várható eseményeket. Ha már egy jó ideje ott vagy (és a kitartás jellemző ránk), akkor idővel felismerik ezen erényeinket. Ha mégsem, akkor azért vagyunk fontosak, mert a csoport viselkedését és normáit a jó irányba befolyásoljuk.
  • A SZÉ-ek őszintén és hátsó gondolatok nélkül választanak barátokat. Ha valakit őszintén megkedveltél, és ő is jóban van veled (miközben komoly befolyással bír) nem jelenti azt, hogy ezért rossz kell legyen a lelkiismereted. Igen Machiavelli és mások azt mondanák, hogy használd a kapcsolataidat és smúzolj azzal, akinek hatalma van. Nos egy igazi, mély barátság – amit te tudsz nyújtani – a végén lojalitást vagy akár az érdekeid képviseletét is eredményezheti.
  • A szuperérzékenyek a jót akarják. Mindaddig, amíg nem tűnünk gyengének, a másik fél hatalmi játékai tűnhetnek gyerekesnek. Például, ha nyilvánosan ér egy kellemetlen támadás akkor ne magadat és/vagy a munkádat védd, illetve ne támadd az ő munkáját, hanem arra reagálj és azzal konfrontálj ahogy ő téged támadott. A másik viselkedése volt helytelen, goromba, udvariatlan, igazságtalan, morál romboló, nem produktív, tudományosan megalapozatlan stb. Nem illeszkedik a szervezet működéséhez (szinte mindegyik vállalat azt állítja magáról, hogy érték alapon működő, egyenlő esélyeket adó és az igazságosság fontos számára). Tedd világossá, hogy nem tolerálod ezt a stílust és „senki más sem, ugye?”!  Így erős vagy és nem gyenge. Jól mutat az ember a morális magasságokban.
  • Szuperérzékenyek jobban látják, hogy mi is zajlik. Minden szervezetnek van egy formális és egy informális struktúrája. Az informális utasítási és kommunikációs csatornák néha a legfontosabbak, de ezek nagyon finomak, halkak és ez a mi specialitásunk. Ha ez az informális struktúra igazságtalan vagy kegyetlenségekhez vezet, biztos vagyok benne, hogy nem szívesen szembesülsz ezzel. De felismerve ezt lehetőséged van változtatni rajta. Az egyetlen nehézség ebben, hogy a félelem vagy a harag ne vegye el az éleslátásodat (a félelem paranoiássá, a harag igazságtalanná tehet). Légy óvatos, mert az, aki támad azt akarja, hogy rossz legyen a lelkiismereted, azt érezd, hogy nincs igazad és elrontottál valamit és ezáltal alárendeld magad. A SZÉ-ek könnyen kezdik azt vizsgálgatni, hogy hol hibáztak. Emlékezz arra, hogy az is a morális normák felrúgásának egyik módja, hogy téged (vagy bárkit) kihasználnak. Így érdemes megtisztítani a gondolataidat akár azáltal is, hogy egy megbízható emberrel átbeszéled a helyzeted.
  • A szuperérzékenyek különleges képessége, hogy meglássák hogyan lehet jobbá tenni valamit. Tudjuk, hogy mi segítene jobbá tenni a helyzetet, több támogatás vagy elismerés, vagy egy kicsit kevesebb rugalmasság a szabályoktól való eltérésnél. Egy jobb módszer, vagy egy hosszabb szünet.
  • Egy segítőkész, kevésbé alárendelt vagy segítségre szoruló hozzáállás esetenként határozottságot, a határok meghúzását és mások figyelmének a megragadását igényelheti. A határozottság nem felsőbbrendűség, hanem egyenlőség. A „tanácsadók” nem akarják magukat a „harcos királyok” fölé emelni. Csak a környezetük figyelmét igényelik, hogy a helyzet javulhasson.

    Összefoglalás

    Tényleg kevésbé kedveljük a versengést. Fontos számunkra, hogy igazságos legyen, de tudjuk, hogy a végén így is valakinek fájni fog. Ez még mindig jobbnak tűnik, mintha mindenből versenyt csinálnánk. De, ha mégis versenyezni kell, akkor mi alaposan felkészülünk. Ez sokkal jobb, mintha felkészületlenül, stratégia hiányában kezdenénk bele. Az igazságtalan versengéseket szerencsére a legjobb módon tudjuk kezelni, mert a munkahelyi teljesítményünk elismertsége erőt ad, igaz barátaink vannak, ráérzünk arra, hogy mi a teendő és belülről fakadó igényünk, hogy fellépjünk azért, ami jó. Nem szabad megengednünk másoknak, hogy alárendeltként kezeljenek minket. Türelemmel, lelkierővel az alá-fölérendelt helyzetet egyenrangúvá, segítővé és nyugodttá lehet alakítani. Paradox módon a harc – amit sokszor szervezetekben küzdünk – pont a kevesebb versengésről szól. A harcunk célja, „minden harc befejezése”. Hát ez lenne a szuperérzékeny versengésének története.

     

    (Megjelent angolul a Comfort Zone hírlevél 2003. novemberi számában. Magyarul közzétéve Dr. Elaine Aron hozzájárulásával. Magyar fordítás © Sensum Donum)