Megint megtörtént. Épp a minap. Aprócska megjegyzés volt mindössze, a zsigeri reakcióm rá persze aránytalanul nagy. Több hónapja nem voltam ilyen helyzetben. Csak annyit mondott: „Hogy a csudába tudsz ilyeneket kigondolni?”. Egy pillanat alatt előjöttek a gyerekkori élményeim. Elkezdtem egyre kisebbé és kisebbé válni, kivonultam, becsomagoltam magam a bevált védőköpenyembe, hogy a fájdalmat elkerüljem. Aztán elkapott az indulat. Szó szerint „elöntött”, és már nem tudtam az érzéseim közt különbséget tenni. Honnan jön ez? A tekintet és a hangsúly biztos meghatározó volt. Gyerekkoromban egy felhúzott szemöldöktől elsírtam magam.
Kifejezetten érzékeny voltam a visszautasításra egészen kicsi korom óta. Magamra veszem. Komolyan dolgoztam rajta, hogy túl legyek ezen, de még most is előfordul, hogy valakinek mégis sikerül ezt a húrt megpendíteni bennem. Valami be fog indítani. Lehet, hogy ez a „valami”, csak egy csekélység más szemében. De ahogy sok szuperérzékeny, én is nagyon ki vagyok hegyezve a részletekre, apróságokra.
Amikor azon kapod magad, hogy az elhangzott szavak vagy viselkedések elutasítóak, és olyan mintha téged vettek volna célba, könnyen lehet, hogy csak magadra veszel valamit. Az egyik kliensem egyszer így fogalmazott: „Annyira porózus/szivacsos vagyok, hogy minden belém tud szivárogni. Azt szeretném ha csak leperegnének rólam, jól jönne egy teflon bevonat nekem.” Remek vizualizáció! Visszautasítás-lepergetőteflon bevonat a helyzet kezelésére kifejezetten kreatív ötlet! Vannak más módszerek is erre, de előtte nézzük meg, milyen helyzetekben veszünk túlzottan magunkra dolgokat.
– Azt hiszem, hogy valaki szándékosan bántani akar, pedig erről nincs is szó.
– Félreértem a helyzetet, vagy jól értem, de könnyen megsértődök.
– Azt gondolom, hogy az emberek valaki mellé állnak (ellenem vagy mellém).
– Felizgatom magam, amikor mások nem úgy látják a dolgokat mint én.
– Úgy érzem mellőznek, hibáztatnak vagy akár támadnak is.
– Személyes sikertelenségnek értékelek valamit, és úgy érzem, hibáztatnak ezért, vagy magamat hibáztatom.
Ha magadtól túl sokat vársz el, lehet, hogy másoktól is sokkal többre számítasz. Nem reális elvárások (még ha nem is tudatosak) mint például: „ha igazán fontos vagyok neked, akkor a gondolataimat is olvasni fogod”, komoly csalódásokhoz vezetnek. Egy konkrét kérésre jó eséllyel konkrét válasz érkezik, pl.: „természetesen”, vagy „sajnos ez nem fog menni, de helyette ez igen”, vagy „átgondolom és visszatérünk rá”. Az igazi gond az, hogy sokunknak nehéz megfogalmazni, hogy mire van szüksége és/vagy soha nem tanulta meg, hogyan kérjen. Ugyanis félünk kérni, mert mi van akkor, ha valaki nem teljesíti a kérést Ez személyünk elutasításának tűnhet. Félelem az elutasítástól tönkreteszi a munkát és a személyes kapcsolatokat. Begubózunk tőle, nem létesítünk kapcsolatokat, félreértéshez vezet és persze nagyon fájdalmas.
Honnan jön ez az érzékenység?
Elaine N. Aron a „Szuperérzékeny vagyok?” c. könyvében azt írja, hogy az érzékeny idegrendszer öröklödik. Különösen érékenyek a jelekre, jelzésekre, tónusokra (és azok változására), szavakra vagy kifejezésekre. Ebből a felsorolásból bármi beindíthat egy reakciót, ami aztán beláthatatlan méretet ölthet. Egyszer valaki az Óz a nagy varázsló mesére hivatkozva azt mondta, hogy ez olyan, mint „egy hirtelen tornádó az égből, és én vagyok Dorothy”.
Korábban is megtapasztalhattunk visszautasítást például egy családtagtól, osztálytárstól, szomszédtól, tanártól stb. Van olyan, hogy egy visszautasítás szándékos (általában nem az), mégis a gyerek élménye számít ilyenkor. Ezeknek az élményeknek az a hatása, hogy kialakul egy elképzelés, hogy „engem visszautasítanak”. Az későbbi hasonló élmények tovább mélyítik a régi sebet. Megdöbbenve láthatjuk, hogy ezek a régi élmények hogyan visszhangzanak felnőttkorban is. Félreértéshez, sértődésekhez, csalódáshoz vezetnek, és akár munkát vagy egy kapcsolatot is el lehet veszíteni miattuk.
Mi tudunk tenni?
Először is a legjobb egy kicsit eltávolodni a kiváltó októl. Tízig számolás csodákra képes. Lassan számolj, vagy végy tíz mély lélegzetet. Kis időre elmenni is egy remek ötlet, de jelezd előre, hogy visszajössz.
Aztán gondold át mi is történik, hogy legyen választásod, amikor felveszed a fonalat. Ha úgy érzed, hogy túlreagálod a helyzetet, akkor gyanús, hogy valamit magadra vettél. Ha magadra vetted, akkor e mögött a visszautasításodtól való félelem dolgozhat valamilyen módon. Amikor tudod mivel van dolgod, akkor van lehetőséged új megoldásokat találni. Elkezdheted magadat függetleníteni a pillanat intezitásától például azzal, hogy megnézed magadat kívülről, egy másik nézőpontból. Ezt kezdd azzal, hogy a következő kérdéseket teszed fel magadnak:
1. Magamra veszem? Hogyan?
Válaszd szét az ügyet a személytől. Lehet, hogy valamit félreértettél. Lehet, hogy a másik nem úgy gondolta, ahogy elhangzott. Az is lehet, hogy ez az egész nem rólad szól. Sőt, lehet, hogy magáról beszél, de rád vetíti ki.
2. Visszautasítva érzem magam?
Amikor valaki magára vesz valamit, az gyakran összefügg a visszautasítottsággal. Jó ezzel tisztában lenni. A visszautasítás megnyilvánulhat a következő formákban: ignorálnak, nem vesznek figyelembe, „átlépnek”, kinevetnek, egyenlőtlenül kezelnek, elítélnek, kritizálnak, elutasítanak, cserbenhagynak, kihasználnak, megtagadnak vagy elhagynak. Előfordulnak ezek?
3. Van okom a félelemre?
Vegyük szemügyre a helyzetet. Ha tényleg nem biztonságos, akkor engedd meg magadnak, hogy távozz. Lehet, hogy a gyerekkori félelmeiddel találkozol újra. Gyerekként valószínűleg nem merted otthagyni a félelmetes helyzetet. Emlékeztesd magadat, hogy te, mint felnőtt akár „kézen is foghatod a gyereket”, és elegánsan távozhattok ebből a helyzetből.
4. Honnan jött ez a reakció?
Vizsgáld meg alaposan, hogy ez egy kulturális vagy generációs visszautasítás, amit esetleg továbbadtak neked. Nekem is megvannak a saját gyerekkori élményeim, amik alaposan kiélezték az extra érzékenységemet a témára. A korábban említett „Hogy a csudába tudsz ilyeneket kigondolni?”-t pontosan tudom miért reagáltam túl. Úgy nőttem fel, hogy a meglátásaimat megkérdőjelezték, az ötleteimet nem vették figyelembe. Folyamatosan az unokatestvéremhez hasonlítottak. Kritizáltak és megítéltek: „nem vagy megfelelő”. Elkezdtem a képességeimben és az észleléseimben kételkedni.
A miniszoknya
A következő történt velem. Középiskolásként rettentően szerettem volna egy divatos miniszoknyát. Amikor kiderült, hogy az apukám nem engedhette meg magának, hogy vegyen egyet nekem, úgy döntöttem, hogy majd én varrok magamnak. Remek rózsaszín anyagból egy nagyon takaros kis szoknyát varrtam. Igazán büszke voltam rá.
Amikor először voltam ebben a szoknyában az unokatestvéremnél, a nagynéném azonnal megkérdezte, hogy „honnan van ez a csinos szoknya”. Büszkén válaszoltam rá, hogy ezt „én magam csináltam”. „Hazudsz, ilyen szépet te nem tudsz varrni” jött a válasz kapásból. Olyan erővel tromfolt le, mint egy feljebb való hatóság, hogy még csak védekezni sem tudtam. Mi több, a végén már azt is elkezdtem megkérdőjelezni, hogy vajon tényleg én csináltam-e.
Kicsi, érzékeny gyerekként naponta bombáztak azzal, hogy nem jól látom a világot, nem stimmelnek a dolgok velem, csak képzelődök. Nos, van-e abban valami meglepő, ha néha túlreagálom, amikor valaki megkérdőjelezi azt észlelésemet.
Ezek a heves reakciók ma már nagyon ritkán törnek elő belőlem. Ha előtörnek, akkor persze elég elsöprőek. Láttatok már olyan trükkös születésnapi gyertyát, amit ha elfújnak, egy idő után újra égni kezd? Pont így gondolok ezekre a kitörésekre. Szoktam számolni, hogy hány hónap vagy év telt el azóta, hogy legutóbb előfordult velem.
És lehet, hogy a jövőben is megtörténik. A jó hír az, hogy egyre ritkábban, és egyre könnyebben leszek túl rajtuk. Már az is megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha a „Hogy a csudába tudsz ilyeneket kigondolni?” nem vált ki majd semmit belőlem. Talán olyan lesz mintha egy barátomat veszíteném el?
Elayne Savage, Ph.D. 25 éve praktizáló pszichoterapeuta. Tanít és tréningeket tart. Dont’t Take It Personally! The Art of Dealing with Rejection könyv szerzője.
(Megjelent angolul a Comfort Zone hírlevél 1997. augusztusi számában. Magyarul közzétéve Dr. Elaine Aron hozzájárulásával. Magyar fordítás © Sensum Donum)