Dr. Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? című könyvéből idézet:
“Két fontos alapigazság
1. alapigazság: Minden ember – függetlenül attól, hogy szuperérzékeny-e vagy sem – akkor érzi magát a legjobban, ha nem is unatkozik, de izgalmi szintje sem túl magas.
Mindenki akkor nyújtja a legjobb teljesítményt – mindegy milyen téren, akár egy beszélgetés során, akár versenyzőként egy kiemelt sporteseményen –, ha az idegrendszere mérsékelten éber és izgatott, azaz optimális szintű készenlétben van. Amint a készenléti szint feszültsége túlzottan lecsökken, unatkozni kezdünk, bizonyos értelemben erőtlenné és bárminemű cselekvésre alkalmatlanná válunk. Hogy ezen változtassunk, kávét iszunk, bekapcsoljuk a rádiót, felhívjuk egy barátunkat, beszélgetést kezdeményezünk egy vadidegennel, pályát módosítunk, azaz bármire hajlandóak vagyunk!
A másik véglet az, ha az idegrendszert túl sok inger éri, ami mindenkinél kimerültséghez, ügyetlenkedéshez és zavarodottsághoz vezet. Nem tudunk tisztán gondolkodni, testünk koordinálatlanná válik, és úgy érezzük, nem vagyunk urai az adott helyzetnek. Az előzőhöz hasonlóan, ilyenkor is többféleképpen javíthatunk helyzetünkön. Van, aki lepihen, vagy egyszerűen kikapcsol, de van olyan is, aki alkoholt fogyaszt vagy bevesz egy nyugtatót. Az „optimális izgalmi szint” valahol a két véglet között található. A pszichológiai kutatások egyik legalapvetőbb megállapítása szerint pedig minden ember arra törekszik, hogy ezt az ideális mértéket megtalálja. Ez mindenkire igaz, még a csecsemőkre is. Ők sem szeretnek unatkozni, és ha túl sok inger éri őket, nyűgössé válnak.
2. alapigazság: Az emberek jelentősen különböznek abban, hogy azonos helyzetben és azonos ingerek hatására milyen mértékben fokozódik idegrendszerük izgalmi állapota.
A különbség nagyrészt öröklött, nagyon is létező és normális. Valójában minden fejlettebb emlősnél megfigyelhető – mint például az egereknél, a macskáknál, a kutyáknál, a lovaknál, a majmoknál és az embernél is. Egy fajon belül az ingerekre különösen érzékeny egyedek aránya szinte minden esetben 15–20% között van. Mint ahogy egyes élőlények kicsit nagyobbak fajtársaiknál, úgy léteznek kissé érzékenyebbek is. Gondos tenyésztés révén – kizárólag érzékeny egyedek pároztatásával – csupán néhány generáció alatt kifejlődhet egy érzékeny vérvonal. Azaz röviden, a velünk született jellemvonások közül ez okozza a legfeltűnőbb különbségeket.
Jó és kevésbé jó hírek
Ez az ingerelhetőséggel kapcsolatban megfigyelt különbség azt jelenti, hogy egyesek befogadnak bizonyos szintű ingereket, amelyeket mások nem észlelnek – legyen szó finom és összetett hangokról, látnivalókról vagy fizikai érzésekről, mint mondjuk, a fájdalom. Ez nem jelenti azt, hogy az átlagosnál jobb a hallásod, a látásod vagy bármelyik más érzékszerved (számos szuperérzékeny visel szemüveget). A különbség valahol az agyhoz vezető úton vagy magában az agyban, egy alaposabb információfeldolgozási mechanizmusban keresendő. Sokkal többet töprengünk mindenen, és aprólékosabb szempontok alapján csoportosítjuk a dolgokat. Ha azokhoz a gépekhez hasonlítjuk magunkat, amelyek méretük alapján szortírozzák a gyümölcsöket, mi legalább tíz méretet különböztetünk meg, míg mások csupán kettőt vagy hármat.
Az apróbb részletekre való fogékonyság révén sokkal ösztönösebben mozogsz a világban, ami egyszerűen annyit jelent, hogy félig tudatosan vagy tudat alatt gyűjtöd be és dolgozod fel az információkat. Ennek eredményeként gyakran „csak tudsz” bizonyos dolgokat, anélkül hogy felfognád, honnan. Továbbá a finom részletek alaposabb feldolgozásának köszönhetően tisztábban látod a múltat és a jövőt. „Egyszerűen csak tudod”, valami miként volt, vagy hova vezet majd. Ez az a bizonyos „hatodik érzék”, amelyet oly sokszor emlegetnek. Persze ez is becsaphat, akárcsak a szemed vagy a füled, de az ösztöneid legtöbbször jól működnek, ami megmagyarázza, miért akad olyan sok szuperérzékeny a „látók”, az intuitive művészek vagy akár a feltalálók, illetve a lelkiismeretes, óvatos és bölcs emberek körében.
A jellemvonás árnyoldalai az erősebb ingerlés hatására jelentkeznek. Ami a legtöbb embernél csupán mérsékelt izgalmi szintet idéz elő, az a szuperérzékenyek esetében fokozott izgalmi állapotot generál. Amitől viszont a legtöbben fokozott izgalmi állapotba kerülnek, attól a szuperérzékenyek teljességgel kimerülnek, míg végül fellép náluk az úgynevezett „transzmarginális inhibició” (azaz határeseten túli gátlás), ami nem más, mint az agy védekező mechanizmusa a túlzott, a személy számára már elviselhetetlen ingeráradat ellen. A transzmarginális gátlás fogalmával először az orosz pszichológus, Ivan Pavlov foglalkozott a századfordulón. Meg volt róla győződve, hogy az emberek közti legalapvetőbb öröklött különbség abban rejlik, hogy ez az összeomlás kinél mennyi idő után jelentkezik, majd arra a következtetésre jutott, hogy akik gyorsan eljutnak a védekezésnek erre a szintjére, azoknak más típusú idegrendszere van.
Akár szuperérzékenyek vagyunk, akár nem, senki sem szeret túlingerelt állapotban lenni. Úgy érezzük, nem mi irányítunk, és a testünk is jelzi, hogy bajban van. Túlzott izgalmi állapotban legtöbbször nem tudunk megfelelő teljesítményt nyújtani. Persze veszélyt is jelezhet. Az is elképzelhető, hogy mindannyiunkban van egy félelem a túlfokozott izgalmi állapottól. Mivel egy újszülött nem tud sem elfutni, sem harcolni, és talán még a veszélyt sem ismeri fel, jobb híján bömbölni kezd, ha bármi újat vagy izgatót tapasztal, így a felnőttek a segítségére siethetnek. A rendőrséghez hasonlóan mi, szuperérzékenyek is gyakran reagálunk vaklármára. Ám ha éberségünk akárcsak egyszer is életet ment, akkor genetikailag kifizetődő vonásról beszélhetünk. Tehát ha sajátos tulajdonságunkból kifolyólag néha túlingerelt állapotba kerülünk, az rendkívül kellemetlen, viszont egy olyan fegyvertár része, amelynek számos előnye is van.”